Székely Sándor ünnepi beszéde

Ma, március 15-én, amikor a magyar szabadság egyik legfényesebb napjára emlékezünk, nem csupán a múlt hőseire tekintünk vissza, hanem saját felelősségünkre is a jelenben. Ezen a napon a pesti utcákon egyszerű emberek, diákok, munkások és polgárok mondták ki: Magyarország sorsáról a magyar népnek kell döntenie.

Petőfi Sándor, Jókai Mór és társaik nemcsak egy birodalom ellen emelték fel a hangjukat. Azt üzenték: nincs szabadság népszuverenitás nélkül, és nincs valódi függetlenség társadalmi igazságosság nélkül.

Az ő forradalmuk egyszerre volt nemzeti és társadalmi. Nemcsak a cenzúrát akarták eltörölni, hanem a kiváltságokat is. Nemcsak a magyar önrendelkezésért küzdöttek, hanem azért is, hogy a paraszt, a mesterember és a munkás is emberhez méltó életet élhessen.

Ez az örökség ma is kötelez bennünket.

Ma is fel kell tennünk a kérdést: kié az ország? A népé – vagy néhány kiváltságos csoporté? A dolgozóké – vagy a spekulánsoké? A közösségé – vagy a hatalmas, arctalan gazdasági erőké?

Mi, akik a szabadság hagyományát komolyan vesszük, azt mondjuk: Magyarország szuverenitása nemcsak határaink védelmét jelenti. A szuverenitás azt jelenti, hogy a magyar dolgozók munkájának gyümölcse nem tűnhet el adóparadicsomokban.

A szuverenitás azt jelenti, hogy a magyar gazdaság nem lehet kiszolgáltatva külső érdekeknek. És a szuverenitás azt jelenti, hogy a magyar állam első kötelessége a saját polgárainak jóléte.
Ezért számunkra a nemzeti függetlenség és a társadalmi igazságosság ugyanannak az éremnek a két oldala.

Mert mit ér a zászló, ha alatta milliók élnek bizonytalanságban?

Mit ér a függetlenség szó, ha a dolgozó ember nem tud megélni a munkájából?

És mit ér a nemzet, ha a közösség szétszakad gazdagokra és kiszolgáltatottakra?

Az 1848-as forradalom nem félt kimondani: a szabadság csak akkor valóság, ha mindenkié.
Ma, amikor a világ újra nagy hatalmi és gazdasági erők között formálódik, nekünk is világosan kell beszélnünk. Magyarország nem lehet senkinek a gyarmata – sem politikai, sem gazdasági értelemben. De ugyanígy nem lehet a saját oligarcháinak foglya sem.

A mi feladatunk az, hogy visszaadjuk az országot azoknak, akik felépítik: a dolgozóknak, a tanároknak, az ápolóknak, a gazdáknak, a fiataloknak.

Mert a haza nem a kiváltságosok klubja. A haza közösség.

Ha hűek akarunk lenni március 15-éhez, akkor nemcsak emlékezni kell a forradalomra – hanem folytatni is kell azt. Békésen, de határozottan.

Ahogy Petőfi Sándor írta:
„Rabok tovább nem leszünk.”
Ez a mondat ma sem a múlté. Ez a mondat minden nemzedéknek szól.

Legyen bátorságunk kimondani: szabad, igazságos és szuverén Magyarországot akarunk.

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!