1956 nem a baloldal ünnepe

1956 októbere a magyar baloldal történetében nem diadal, hanem fekete felkiáltójel. A népfelkelés nem a haladó eszmék kiteljesedését, hanem a sztálinista elnyomás tragikus bukását jelezte. Az 1948-ban elkezdődött, a baloldali progressziót felszámoló, dogmatikus diktatúra elleni felkelés valójában az eltorzított szocializmus elleni lázadás volt – és egyben az orosz imperializmus, a szovjet megszállás elleni tiltakozás.

Ugyanakkor 1956 nem válhat a baloldal ünnepévé. A forradalom napjai nemcsak az elnyomás elleni jogos harc pillanatai voltak, hanem a szélsőjobboldal restaurációs kísérletének és a liberális elit hatalmi manővereinek színterei is. A baloldali mozgalom számára ez az időszak fájdalmas emlékeztető: arra, hogy hatalomra jutása után néhány évvel zsákutcába futott, és képtelen volt megújítani azt a globális kísérletet, amely 1917-ben indult az igazságosabb társadalom reményével.

Nem tagadható, hogy 1956. október 23-án sok tisztességes, elnyomás ellen fellépő ember vonult utcára – munkások, diákok, értelmiségiek –, akik valódi szabadságot, emberi méltóságot követeltek. De már másnap megjelentek az antiszemita jelszavak, a szélsőjobboldali uszítás és a régi rend visszatérésének hangjai is. Vidéken, a munkástanácsok hősies küzdelmei mellett, újra feltűntek a volt csendőrök, papok és földbirtokosok, akik a hatalom visszaszerzésére készültek – azon nép fölött, amelyet évszázadokon át kizsákmányoltak.

Ezek az egymással is szembenálló csoportok – bármilyen elszántan is harcoltak – elbuktak a túlerővel szemben. A szovjet hadsereg bevonulása lezárta a küzdelmet, és kezdetét vette a kegyetlen megtorlás, amelynek áldozatai között egyaránt volt diák, kommunista, jobboldali provokátor és köztörvényes elítélt is.

A történelem e fejezetéről ma sem lehet higgadtan beszélni. 1956 nem a baloldal ünnepe, de nem is lehet az egész nemzet közös ünnepe addig, amíg nem vagyunk képesek közösen, őszintén és a tények tiszteletben tartásával számot vetni azzal, mi is történt azokban a napokban.

Emlékezni csak úgy lehet, ha a gyász és a tisztelet nem válik politikai eszközzé. Ma azonban ez lehetetlen, mert a jobboldali és liberális politikai erők, valamint az őket kiszolgáló média minden évben saját propagandájuk szolgálatába állítják az évfordulót. Narratívájuk felszínes, egy napra szóló, és kizárólag a politikai haszonszerzést szolgálja. A valódi párbeszéd helyett verbális lincselés folyik.

Ahogyan 1956 hideg napjaiban is sokan az „igazság” nevében követtek el bestiális tetteket – katonákat kötöttek lámpavasra, embereket akasztottak fel Budapest utcáin –, ma is az erkölcsi fölény hamis tudatával ítélkeznek.

Mi, akik a baloldali értékek megújításában hiszünk, nem ünnepelhetjük 1956-ot, de kötelességünk emlékezni. Emlékezni a tényekre, az áldozatokra, és arra, hogy soha többé ne engedjük, hogy a történelem nevében bárki ismét a gyűlöletet tegye nemzeti eszmévé.