Az ellenzék közös demonstrációt tartott március 15-én a Fővám téren, ahol többek között felszólalt Székely Sándor, a Magyar Szolidaritás Mozgalom elnöke is. Az alábbiakban az ő beszédét közöljük.
Most jöttem a Békementről, ahol pár tucat Szolidaritás-aktivistával méltóképpen köszöntöttük az Élios ZRT részvényeseit, valamint a vállalat főrészvényesét, Orbán Viktort. Mit mondjak, nem örültek nekünk. Elszoktak már, hogy vannak olyanok, akik még nem félnek tőlük.
Nem tudom, itt is vannak olyanok, akik nem félnek tőlük?
Mivel én vagyok az első politikai felszólaló, arra kértek, hogy mondjak ma egy lelkesítő beszédet. Ami hitet ad, felráz, beszól a Fidesz-KDNP-nek, és talán még egy kicsit vicces is, mint Kósa Lajos, amikor megpróbál igazat mondani a tévében…
Higgyétek el, én próbálkoztam. Gondoltam, hogy beszélek majd a hősökről, akik az életüket adták a magyar szabadságért. A szabadságért, amiért mindannyiunknak küzdeni kell. A példákról, hogy sohasem szabad feladni. Beszélek a szegénységről, ami tűrhetetlen, az átverésekről, a lehúzásról, a dolgozó emberek kizsákmányolásáról, megalázásáról, az egész világon példátlan állami lopásokról, a miniszterelnök és a kormány pofátlan, hazug uszításáról, a szétvert egészségügyről és oktatásról.
Aztán gondoltam, beszélek arról, hogy Magyarországon ma több mint 200 000 rabszolga van, akiket közmunkásoknak hívunk, és hogy ez elárulása mindennek, amiben mi hiszünk. Gondoltam beszélek arról, hogy ez az ország 1100 éven keresztül küzdött azért, hogy Európához tartozzon, és most egy megbolondult, pitiáner maffiacsalád kedvéért úgy tűnik, hogy eldobjuk magunktól.
Beszélni akartam arról, hogy ha így megy tovább a nemzeti kormányunk elintézi nekünk, hogy újra útlevéllel kelljen átmenni Erdélybe, vagy a Felvidékre. Gondoltam beszélek arról is, hogy mennyire fontos, hogy mi most itt vagyunk, együtt. Közösen. És hogy le kell válltani a kormányt, mert ez így nem mehet tovább. De bárhogy is gondolkodtam, egyszerűen nem állt össze a kép. Aztán rájöttem mi a baj. Rájöttem, hogy én nem erről akarok beszélni.
Én nem akarok Orbán Viktorról beszélni. Én nem akarok a Fideszről beszélni. Én Magyarországról akarok beszélni. Arról, amelyikben én hiszek. Ahol az emberek nem gyűlölködnek. Nem hiszik azt a másikról, hogy elárulja őket, csak mert jobb vagy baloldali. Ahol, aki dolgozik, az jól él. Legyen az mérnök, tanár, bolti eladó, vagy utcaseprő. Arról az országról, melynek lakói szenvedélyesen szeretik az életet, a kultúrát és a hazájukat. Arról az országról, amely itt van körülöttünk, bennünk, és amelyet a Fidesz-KDNP, ez az alávaló tolvaj-hazug banda el akar venni tőlünk. Kérdezem tőletek: hagyjuk ezt nekik?
Elég volt a csöndes tüntetésekből, az udvarias monológokból! Mondjuk ki: a Fidesz-KDNP alkotmányos puccsot hajtott végre és arra tör, hogy a mostani választások után végképp eltörölje a harmadik köztársaság utolsó, még meglévő bástyáit. Kérdezem tőletek: Hagyjuk ezt nekik?
Elég volt, hogy meghunyászkodva csöndben tűrjük, hogy szégyent hozzanak ránk az egész világ előtt. Elég volt az udvarias mondatokból. Ki kell mondanunk: a mostani választás tétje, nem az, hogy ki kerül hatalomra, hanem az, hogy diktatúra lesz-e Magyarországon? Azt kérdezem tőletek, hagyjuk ezt nekik?
Úgy látom, egyetértünk. Úgy látom, ti is dühösek vagytok, dühösek, akárcsak én. De a düh nem elég. Cselekedni is kell. Április 8-ig van még bő három hét. Addig minden nap meg kell harcolnunk az igazunkért. Alku nélkül. Nem engedhetünk a ’48-ból! Nekünk egy szabad, szolidáris, gazdagodó köztársaság kell! Minden nap ezért fogunk küzdeni és dolgozni! Szolidaritást kell végre vállalnunk egymásért és az országért! Mi kormányt fogunk váltani, mert honfitársaink megbízhatnak bennünk. Láthatják, hogy mi nem valami ellen küzdünk, hanem valamiért! Szenvedélyesen és bátran. Nem megalkudva és egyáltalán nem csak szavakkal.
Mondhatjátok, hogy akkor fogják nekünk elhinni ezt, ha nem csak beszélünk, hanem cselekszünk is. És igazuk is van. Ezért én ma, a tüntetés után a kiskörúton át elsétálok a Operához. Oda ahol 2012. január 2-án este, Orbán Viktornak szégyenszemre rejtek alagutakon kellet elmenekülni a tüntető pesti polgárok dühe elöl. Oda, ahol most az elkeseredett és dühös diákok fognak tüntetni egy normálisabb élet reményében.
Április 8-án, mi közösen megbuktatjuk Orbán Viktort.
Addig mindenhol hallatni kell a hangunkat, és mindenkinek elmondani, hogy van remény. Mert április 8-án le tudjuk váltani ezt a kormányt! Mert április 8-ánn a hatalom a szavazók kezében lesz.
És ha van közös akarat, és van elszántság, mert sokan elmegyünk szavazni, akkor a remény is visszatér. Remény, hogy egy szabad, európai, gyarapodó országban élhessünk.
Ma, március 15-én szabadságharcunkat ünnepeljük. Április nyolcadikán, a demokrácia ünnepén a szabadságunkat ünnepelhetjük.
De mindnyájunknak el kell menni… Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
Köszönöm, hogy meghallgattatok!